1 C
Lendava
sreda, 1. decembra 2021
Domov Lendva a múltban Az amerikai pilóta

Az amerikai pilóta

1944-ben egy amerikai repülő Bánutánál kényszerleszálást hatott végre. Igy történt.

Az 1941 és 1945 közötti időszak néhány jellegzetes eseményét még megemlíteném, amelyekről érdemes szólni mint érdekességről és tényekről. A háború utolsó két-három évében az angol–amerikai repülőgépek gyakran bombázták a mi vidékünket is, bár amit egyáltalán bombázni érdemes volt, az a kútfej–lovászi kőolaj kitermelési és feldolgozó üzemei voltak, vagyis a MAORT (Magyar–Amerikai Olaj Részvénytársaság) fúrótornyainak telepei. Az első időszakban, amikor még fölöttünk csak áthúztak a bombázógépek, ez szenzációnak számított. A falvak lakossága kitódult a házakból, és bámulta a légvédelmi ágyúk lövedékeinek robbanásait a levegőben.

Azok legtöbbször a repülőgépek, az úgynevezett könnyűbombázók és az őket kísérő felderítő-vadászgépek alatt robbantak. Semmilyen kárt nem okoztak bennük. Bizony előfordult néhányszor, hogy a „tréfás kedvű” pilóta vagy heccből vagy valóban gyilkos szándékkal leadott egy-egy géppuskasorozatot, végigpásztázva az utcát, de legtöbbször az iskolaudvart, ha ott valamilyen mozgást tapasztalt. Két ízben magam is részese voltam az ilyen, a védtelen civilekre történő lövöldözésnek. Úgy bújtunk védelmet keresni valamilyen fal vagy fa mellé, mint a megriasztott kiscsirkék, ha az égből lecsap rájuk a héja vagy a kánya. Óvatosabbak is lettek az emberek, hogy a több váltásban áthúzó repülőrajok alatt védett helyről kémlelhessék azokat. Legveszélyesebbek a „magányos farkasok” voltak. Ezek nem kímélték a békés és ártatlan lakosságot. Fölösleges bombáikat is valamilyen fontos vagy értékes célpontokra dobták le. Lehet, hogy állomáshelyükön ellenőrizték őket, számon kérték tőlük, hogy milyen katonai objektumokat semmisítettek meg. Valószínű. De az is előfordult, hogy az el nem használt bombáikat lakatlan, semleges területre, például a legelőkre, rétekre eresztették.

Ezek emberséges pilóták voltak, még ha amerikai feketék, rézbőrűek vagy fehérek voltak is; zsoldosok. A pontos dátumra nem emlékszem, de 1944 nyarán történt. Több repülőraj bombázta a kútfej–lovászi olajkutakat. Úgy látszott, ezúttal nagyobb horderejű légelhárító gépágyúkat kaptak a légvédelmi alakulatok, mert sokkal magasabbra tudtak lőni. Így történt meg, hogy egy-egy bombázót telibe is találtak. Ezek közül néhánynak sikerült valahogy a legközelebbi bázisukra – Olaszországba – eljutni nem kevés gonddal. Néhány bombázógép viszont olyan súlyos találatot kapott, hogy vagy a levegőben robbant szét, vagy kényszerleszállást kellett végrehajtania. Ha az első esetről volt szó, akkor a pilóták – mert általában két pilóta tartózkodott a bombázókon – katapultáltak, vagyis kiugrottak a megsérült „gépmadárból”. Ha ez sikerült nekik, akkor ejtőernyővel ereszkedtek le a földre, ahol legtöbbször már várták őket a fegyveres német vagy magyar katonák. De ugyanerre a sorsra jutottak azok a pilóták is, akiknek sikerült a gépet épen vagy félig megrongálódva a földre tenni. Azon a napon három gépet találtak el a magyar légvédelmi ütegek. Az eltalált bombázók közül kettő tőlünk messzire tűnt el valahol a Zalai-dombság mögötti erdőségben, egy azonban a mi falunk felé húzott füstölgő farokkal.

A lefelé ereszkedő repülőgép elhagyta már Alsólendvát, amikor az egyik pilóta kiugrott belőle, s valahol Muraszerdahely vagy Muraszentmárton tájékán ért földet a Mura túlsó partján. A bombázógép ekkor talán 500 m magasan lebeghetett, egyre lejjebb-lejjebb dugva orrát az anyaföld felé. Persze az is lehet, hogy ennél magasabban volt. Ezt mi laikusok nem tudtuk, nem is tudhattuk egykönnyen megállapítani. Egy azonban biztos, hogy a környező falvakból, Hosszúfaluból, Hídvégről, Bánutáról, Göntérházáról, Radamosból és még máshonnan is számos ember rohant a zuhanóereszkedő repülőgép irányába, amely a Bagonica-patak melletti füvös talajon landolt Bánuta közelében. Mikorra én odaértem, már egy csomó ember tolongott a pilóta körül. Úgy bámulták, mintha valamilyen csodabogár lenne, de a repülőgépet is, hiszen ilyent ilyen közelről kevesen láttak. A férfiak közül sokan gyűlölködve nézték a pilótát, az égből pottyant újvilág lakóját, és hangosan szidalmazták. Egy jól ismert nácibarát közelebb ment hozzá, és leköpte: – Te rohadt „amcsi”! Ide merted dugni a mocskos pofádat? Bombázni az ártatlan embereket? Felelj, mert kitaposom a beled! A józanabbak megpróbálták megnyugtatni, de ez csak olaj volt a tűzre. A pilóta mondott valamit angolul, ahogy sikerült nagy nehezen kikászálódnia az ülésből, de azt senki sem értette. – Hát nincs senki, aki tudna vele beszélni? – kérdezte egy hídvégi ember. – Hívjátok ide a Böske nénimet! Ő öt évig volt Dél-Amerikában. Biztosan tud vele beszélni. – Persze hogy tud, hiszen Brazíliában volt. Ott pedig, ha jól tudom, főleg spanyolul beszélnek – mondta valaki. A jelen levők ezen jót nevettek – Brazíliában az államnyelv a portugál, nem a spanyol – jegyezte meg mellékesen Tóth bácsi. – Mindegy – állította a másik. – Akkor is tudhat angolul. – Úgy, mint te görögül – vetette közbe egy éltes asszonyság. Ha jól láttam, a bánutai Ilonka volt. Ezen újra jót derült a társaság. A szépen kialakulóban levő, nyelv körüli eszmecserét egy hat-hét tagból álló német katonai egység szakította meg. Állig felfegyverkezve robogtak be. Géppisztolyukat készenlétben tartva zavarták el a szájtátó közönséget az amerikai pilóta mellől.

Őt két géppisztolyos katona tartotta szemmel, közelebb lépve hozzá. A német tiszt – úgy állapítottam meg, hogy őrnagy volt, mert a katonái is Herr Majornak (őrnagy úrnak) szólították – mint a veszett vadállat, támadt rá a szerencsétlen fogolyra. És még mielőtt bármit is kérdezett volna tőle, kétszer az arcába sújtott. A meglepetéstől nemcsak mi, de a fogoly is elsápadt. Bal szeme fölött egy repedés keletkezett, amelyből lassan szivárgott a vér, és az végiggördült borostás arcán. Jobb karját megmozdította, hogy letörölje, mert a szemébe is került, de a német törzstiszt megakadályozta ebben. – Halt! (e: Hált! – Állj!) – szegezte rá a pisztolyát. – Du bist ein Bandit! (e: Du biszt ájn Bandit! – Te egy bandita vagy!) – ordította. – Ein amerikanischer Bandit! (e: Ájn ámerikániser Bandit! – Egy amerikai bandita!) Ein Schwein! (e: Ájn Svájn! – Egy disznó!) Ein Mörder! (e: Ájn Mörder! – Egy gyilkos!) Ezek a szép kifejezések németül hangzottak el. Az amerikai csak az őrnagy arcára kiült gyilkos gyűlöletből meg a fenyegető hanghordozásából érthetett meg valamit, mert látszott rajta a félelem vagy inkább a csodálkozás. Talán az jutott eszébe, amit a katonaiskolában a foglalkozásokon és a kiképzéskor tanult a nemzetközi hadifogoly-védelemről és a foglyok emberi jogairól. Hát azt most itt elfelejthette. Minden jel arra mutatott, hogy a gyűlölettől indulatoskodó és az emberi mivoltából kivetkőzött német tiszt bosszúja minden nemzetközi és egyéb jognál erősebb, és végzetes leszámolásra készül, hiszen a fizikailag megcsonkított ember ezt kiabálta: – Nézz ide, te bitang! Látod a jobb lábamat? – vert rá a jobb kezében levő pisztollyal a térde fölötti combrészre, majd lejjebb. Csak kopogó hangot lehetett hallani. Mindenki megértette, hogy az őrnagynak műlába van.

Utána a bal karjára mutatott, azaz csak mutatott volna, de csak az üres zubbonyujjra csaphatott rá. – Ezt az orosz fronton szereztem – kiabálta. – Több mint egy hónapig biztosítottam ezredemmel a szövetséges csapataink visszavonulását biztonságos hadállásba, ágyúlövedékek, kézigránátok és gyalogsági aknák robbanása közben… állandó tűzharcban… az orosz vadászgépek, a „raták” lövöldözései közben…és közelharcban… kézitusában védtem katonáim életét… a Nagy Német Birodalom győzelméért – hörögte szinte. – Cserébe ezt kaptam! – mutatott rá a mellét díszítő első osztályú vaskeresztre. – De ezt nem mindenki kapja meg! Hogy félnyomorék lettem, az az én bajom. Lehet, hogy megérdemlem. De a fronton kaptam. Katonáktól, ahol szemtől szemben harcoltunk, egymással farkasszemet néztünk. Elhallgatott, majd fokozott gyűlölettel, vérben forgó szemekkel, a pisztolyával hadonászva folytatta: – De amit te csináltál, az nem tisztességes, az banditizmus, szándékos gyilkolás, mészárlás. Békés és ártatlan embereket bombáztál halomra. Lakásokat tettél a földdel egyenlővé, amelyekben beteg és idős emberek éltek. Gyermekek életét oltottad ki kegyetlenül, szívtelenül, tudatosan, minden emberi jóérzés nélkül, amikor kieresztetted gépedből az átkozott bombáidat az iskolákra. Szinte belefulladt a kiabálásba, de folytatta: – Gyilkos vasmadaraitok ezrével lepték el hazám egét, és nemcsak gyárakat, katonai objektumokat, de még a kórházainkat is leromboltátok.

Milyen emberek vagytok ti? Milyen szív dobog a kebletekben? Ti az emberiség szörnyszülöttei vagytok! Minden tisztességes érzés hiányzik belőletek?! – buggyant ki szaggatottan belőle, és gyorsan felkattintotta pisztolyának kakaszávárát, hogy… Erre két katona hirtelen mellé ugrott, és lefogta a „dühöngő” jobb karját. Úgy látszik, ismerték parancsnokukat, és talán engedélyük is lehetett rá, hogy megfékezzék, ha elveszíti a józan eszét. – Mörder Bandit! (e: Mörder Bandit! – Gyilkos bandita!) Ich töte dich! Ich töte dich! (e: Ih tőte dih! Ih tőte dih! – Megöllek! Megöllek!) – akart nekimenni. – Herr Major! Herr Major! (e: Her Major! Her Major! – Őrnagy úr! Őrnagy úr!) – próbálták visszatartani és lecsillapítani a katonák. Később kissé megnyugodott. – Biztosan Hannovert is te bombáztad. Ott élt a családom. De csak élt. Hallod? Csak élt – fakadt hirtelen sírva, de hamar rendbejött. – Mert már nincsenek! Még eltemetni sem tudtam őket. A feleségemet, a két kislányomat és a kamasz fiamat. Hallod, te gyalázatos gyilkos?! Te is meghalsz – szakította ki magát a katonák karjai közül. – Meghalsz, gazember! – Halt! Herr Major! (e: Hált! Állj! Őrnagy úr!) – hallatszott az ellenkezést nem tűrő kemény parancs. Senki sem vette észre, hogy közben Alsólendváról megérkezett egy ezredes, aki éppen a katonai parancsnokságon tartózkodott. – Álljon meg, őrnagy úr! – szólt rá katonásan a német tisztre. – Maga is tudja, hogy amit tenni akar, az nem helyes. Törvényellenes. Csend. Lélegzetvisszafojtva várta mindenki a dolgok további fejleményét.

Az őrnagy kezdett furcsa állapotából magához térni, majd az ezredes elé lépett, és átadta neki pisztolyát. A felettes törzstiszt átvette azt. Kipotyogtatta tárából tenyerébe a töltényeket, és a fegyvert üresen visszaadva, mondta: – Az öné, őrnagy úr. Vigyázzon rá! Még szüksége lehet rá. De gondolja meg, hogy milyen körülmények között használja! Ezt különben ön is jól tudja. Most pedig vonuljon vissza katonáival a szálláshelyére! A foglyot én veszem át. A német tiszt szalutált, és szó nélkül , „leforrázva” távozott. – Good afternoon! (e: Gúd áfternun! – Jó napot!) – köszönt az ezredes az angol pilótának. – Good afternoon, sir! (Jó napot, uram!) – viszonozta az angol. – How are you? (e: Hou ár ju? – Hogy van?) – kérdezte az ezredes. – Thanks. (e: Tenksz. – Köszönöm.) – What is your name? (e: Vat iz jur néim? – Hogy hívják?) – My name is Jones Baker. (e: Máj néim iz Dzsonz Béker. – Jones Baker a nevem.) – felelt készségesen az. Látszott rajta, hogy megkönnyebbült az igaz emberi hangtól, a bánásmódtól. – Do you mind if I smoke? (e: Du ju májnd if Áj szmóuk? – Megengedi, hogy rágyújtsak?) – kérdezte bátran. – Yes. (Jesz. – Igen.) – Thank you very much, sir. (e: Tenk ju veri möcs, szőr. – Nagyon szépen köszönöm, uram.) A fogoly előkotorászott a zsebéből egy doboz Camel cigarettát és az öngyújtóját. Rágyújtott. Egész lényén látszott, hogy jólesik neki az emberi szó. Az ezredes szólt a segédtisztjének, hogy küldje haza a közönséget, és állíttasson egy őrt a repülőgép mellé. Intett az angolnak, hogy kövesse: Go on! (e. Gou on! – Menjünk!) Aztán beültek a páncélozott katonai dzsipbe, és elrobogtak Alsólendva felé.

dr. József Varga

KOMENTIRAJ

Prosim vnesite svoj komentar!
Prosimo, vnesite svoje ime tukaj

Most Popular

Judo: 9. Miklavžev turnir

Iva Koša je postala državna prvakinja

Recent Comments